Első hetem az egyetemen

Még mindig nem szoktam hozzá a gondolathoz, hogy egyetemista lettem, pedig éppen itt lenne az ideje. A felvételi eljárás és a beiratkozás macerái végül meghozták eredményüket, már a gyakorlatban is egyetemre járok. Hogy hogyan élem ezt meg, és mik a gondolataim az első hét után? Megpróbálom ezt szavakba önteni, de nem lesz egyszerű.


A KRE-BTK Néderlandisztika szakára nyertem felvételt. Nem, ez nem B terv volt, és nem arról van szó, hogy nem vettek fel oda, ahova igazán be akartam jutni. IDE szerettem volna TUDATOSAN bejutni, ami végül sikerült is.

Hogy miért tűnik ez a kezdés most ennyire arrogánsnak? Csupán azért, mert tízből kilenc ember pislogva és összezavarodva tekint rám, amikor megtudják, hogy a célom egyetemen holland/flamand nyelvet tanulni. Számukra ez nem elég... jó. Nem hangzik olyan jól, mintha jogot tanulnék, orvosira mennék, vagy valami 'értelmeset' szeretnék tanulni, mint például a közgazdaság, vagy az építészet. Sokak szerint nem veszem komolyan az életet, nem gondolok arra, milyen nehéz lesz majd munkát találnom. Nem vagyok előrelátó. Nem vagyok felelőségteljes. Nem gondoltam át.

Na, ebből van elegem. Átgondoltam. Ezt szeretném tanulni, ez az, ami érdekel. Az ember nem a pénz miatt tanul, hanem azért, mert valamit meg akar ismerni, és valamihez érteni szeretne. Ha valaki csak a pénz miatt tanul, az úgy sem lesz profi sosem a szakmájában. Ha nincs meg a szenvedély, az érdeklődés, a motiváció, akkor hogyan is lehetne sikeres? Nem, nem érdekel, ha nehezebben találok jól fizető állást. Nem szeretnék meggazdagodni, nem ez a célom. A célom, hogy olyan dologba áshassam bele magam, ami érdekel, és ha eléggé kitartó leszek, talán kifizetődik. Talán. De inkább vállalom ezt a 'rizikót', minthogy az a 3-5 évem az egyetemen szenvedés legyen, mert utálom azt, amit tanulok.

Most, hogy ezt tisztáztuk, nyugodt szívvel kezdek neki a kis élménybeszámolómnak.

Az első nap előtti éjjel alig bírtam aludni valamennyit. Egyébként is szorongó típus vagyok, gyengék az idegeim, félek a szocializálódástól, és a kommunikációs képességeimen is lenne mit csiszolni, szóval mondhatni elég nagy nyomás nehezedett rám az első nap. Mivel a néderlandisztika szak nem valami felkapott, kicsit megnyugtatott a tudat, hogy mindössze 40 körüli lesz a szaktársaimnak a száma. Ez viszont azt is jelenti, hogy ha most, az első hetekben nem alakítok ki jó kapcsolatot velük, akkor máshoz nem nagyon tudok majd fordulni az elkövetkező pár évben. Érzitek a nyomást?!

Nem voltam gólyatáborban, nem ismertem senkit. Ahogy sétáltam a BTK épületéhez, láttam a sok diákot az utcában szétszórtan beszélgetni, és akkor hasított belém a tudat, hogy már én is közéjük tartozom. Büszkeséggel töltött el ez az érzés, mert lehet, hogy sokaknak csak nyűg az egyetem, vagy egyszerűen nem nagy dolog, de én sose gondoltam volna, hogy valaha eljutok idáig. Lényeg a lényeg, nagyon vártam, hogy végre beléphessek az épületbe.

Viszont, amint beléptem, hirtelen kiszolgáltatottnak és esetlennek éreztem magam. Nyüzsgés volt, mindenki annyira magabiztosnak tűnt, céltudatosan járkáltak az emberek fel-alá, én pedig picit megszeppentem. Keresni is kezdtem a termet, ahol az első órámnak lennie kellett. Hát... Először nem találtam.Túl makacs voltam, hogy megkérdezzek bárkit is, így párszor körbejártam az emeletet, de végül megleltem a termem.

Mivel ez nem csak egy nyelvi kurzus, és nem egy nyelviskola, nyilván nem csak hollandot kell tanulnom. Erre számítottam is, főleg, amikor a tárgyaimat vettem fel, de csak akkor tudatosultak bennem a dolgok, amikor kezdetét vette a nyelvtudomány órám, később pedig egy kommunikációval kapcsolatos órám is volt.

Eltelt a nap, túléltem. Na de milyen érzések kavarogtak bennem? Szörnyen éreztem magam. Valahol értettem, hogy miért, és valahol nem. Rossz volt, mert úgy vettem észre, hogy már az első napon kialakultak a klikkek, én pedig, heh... Egyértelműen egyiknek sem voltam a tagja. Egy darab embert sem ismertem. Próbáltam nyugtatgatni magam, hogy még csak egy nap telt el, még változni fognak a dolgok, de nem sokat segített ez a gondolatmenet sem. Rájöttem, hogy rá kell erőltetnem magam, hogy én kezdeményezzek beszélgetéseket, hogy megismerjem a szaktársaim és csoporttársaim, ez pedig nagyon megijesztett. Rettegek az ismerkedéstől. A másik dolog, ami miatt kényelmetlenül éreztem magam, az pedig a bizonytalanság volt. Miért vagyok egyetemen? Kezdtem úgy érezni, hogy túl sokat vállaltam. Féltem, hogy nem fogok tudni teljesíteni, nem leszek elég jó, vagy csak nem nekem való ez az egész. Finoman fogalmazva kezdtem bepánikolni.

Otthon elgondolkoztam, hogy talán a magánéleti gondjaim kihatottak erre az egészre, és talán emiatt estem kétségbe ilyen apróságok miatt. Próbáltam összeszedni magam a második napra.

Megesett rajtam a sors szíve, mert a második naptól kezdve mindegyik nap kicsit jobb lett.

Kedden volt az első nyelvórám, és több kultúrával kapcsolatos előadáson is részt vettem, amelyeket mind érdekesnek találtam. Beszélgetésbe elegyedtem pár szaktársammal, még a szakomon kívüliekkel is, ami kicsit feltornázta az életkedvem. Kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy itt fogom eltölteni a következő három évemet.

A többi nap már - nem mondom, hogy stresszmentesen, de - lazább hangulatban telt. Felettéb nehezemre esik erőltetni az új szociális kapcsolatok kialakítását, de mindenképpen megéri.

Mindemellett arra is rájöttem, hogy bár a tárgyaim nagy része valóban érdekes számomra, nem lesz egyszerű teljesíteni. Van, akinek az egyetem csak bulikból áll, és vannak olyanok, mint én, akik már most látják, hogy ez nem csak móka és kacagás lesz. Középiskolában szinte mindig tökéletesen teljesítettem minimális erőbedobással (leszámítva a reál tantárgyakat, mert azokhoz sose értettem), így nem számítottam arra, hogy ennyire magas elvárásokkal fogok találkozni az egyetemen. Milyen kis naiv voltam...

Összegezve, ez mindenképpen egy kihívás számomra. Szociális szempontból megint nagyon távol estem a komfortzónámtól, arról nem is beszélve, hogy ha nem tanulok kitartóan, és nem áldozok be kellő mennyiségű időt és energiát, hamar lemorzsolódok.

(Vagy... Csak az én szakom tűnik ilyen brutálisnak most?)

Akárhogy is, telnek a napok, és az egész még mindig annyira szürreális... Ha majd végre kezdek hozzászokni, megírom. 😁